Tökéletes

    Utáltam mindent, ami körülöttem történt. Csúnyának tartottam magam, kövérnek, pufinak, a hangom se volt jó, és Hoseok mindig azt szajkózta, hogy még táncolni sem tudok. Persze, hisz egy semmirekellő voltam az egész csapatban. Mikor sorba állítottak minket, mindig én voltam az utolsó, hiába mondtam az elején, hogy nem játszom mindig belerángattak, csak azért, hogy aztán megalázzanak. Nem kellett nekem, utáltam magam, minden porcikám, de a megfelelési kényszerem mindenen túltett, így mindent megtettem, hogy végre egyenrangú legyek a csapattal.

    Éjjelt-nappallá téve gyakoroltam, hogy a táncteremben, hol a stúdióban, énekeltem, zongoráztam, táncoltam, mindezt különféle maszkokkal az arcomon, hogy a bőröm fehéredjen, ne legyen pufi az arcom, és változtasson rajtam. A kondi terembe is eljártam néha, hogy a kis pocakomat –ami szerintem nem volt nagy baj- kockássá varázsoljam, mert ugye, erre voltam csak jó.

      Jó kedvem volt aznap, éppen hogy csak felkeltem, már mentem is zuhanyozni, belőttem a hajam, felkaptam a cuccomat, és bekaptam valami reggeli féleséget, nem túl sokat, nehogy csak elhízzak tőle. Felbontottam egy energiaitalt, épp mentem volna ki a dorm ajtaján, mikor megjelent előttem egy morcos kék hajú csapattag.

  - Te már megint hova mész? – hangja még rekedtes volt, álomittasan nézett rám, majd elmosolyodott. Fura volt őt így látni, hisz Yoongi sosem volt az a nagyon jófej hyung. Ő volt az egyetlen, aki értékelte a munkámat, engem, neki számítottam, ő szeretett.

    - Lemegyek futni, aztán egy félórát gyakorlok, utána stúdió, de ha dalt szeretnél írni, vagy ilyesmi, akkor nem foglak zavarni! – Lassan pislogtam rá, még én is álmos voltam, de nem lehetek én mindig az utolsó.

   - Túl sokat vagy manapság gyakorolni. Egy kicsit pihenj Jimin-ah!

    - Hyung te is tudod, hogy mindig én vagyok a béna, a csúnya és a tehetségtelen. Tennem kell ellene.

     Rosszul éreztem magam, nem akartam erről beszélni, sosem voltam depressziós még a gyakornoki éveim alatt sem, de talán egy fél éve benne vagyok. Vannak jobb napok, mint például a mai, de van, hogy elgondolkoztam azon, milyen lenne nélkülem a Bangtan? Nem kéne szerencsétlenkednem itt, mindenkinek könnyebb lenne. Szemeimben összegyűltek a könnyek, ahogy megéreztem Yoongi kezeit a lapockámon, majd lassan húzta fejemet nyakhajlatába.

    - Te is tudod, hogy nem lehet mindenki tökéletes, de mi szeretünk, így ahogy vagy. Nem kell megfelelned senkinek – morogta a szavait hajamba, míg én csak magamba szívtam megnyugtató illatát. Úgy éreztem ő az egyetlen, aki ténylegesen törődik velem, aki egy kicsit is kimutatja a szeretetét felém, aki képes lenne egyetlen szavával elérni, hogy ne érdekeljenek a dolgok.

    Nyeltem egy nagyot és elhúzódva tőle simítottam a kezem nyakára. Forró bőre miatt bizseregni kezdett a kezem, ott ahol hozzáértem, megremegett az ujjam, és ajkaim lágy mosolyra húzódtak.

   - Pihenj velem Jimin, a mai nap teljesen szabad, gyere – simította kezét az enyémre, összekulcsolta ujjainkat, és a szobájába vezetett. Ellenkezni akartam, tudtam, hogy ha most egy napot kihagyok, csak még inkább rontani fogok, a fellépésen, az interjúkon vagy máshol. Elesek, megcsúszik a hangom, rosszul igazítom a hajam, minden számított.

  - Nekem tökéletes vagy – nyomott egy csókot hajamba, mikor már a hátam mögött feküdt, ujjaival csípőmet simogatta, míg ajkaival tarkómat borította be apró puszikkal.

    Szerettem Yoongit, mindenkinél jobban, és az ő szavai többet értek, mint bárki másé.