Utáltam mindent, ami körülöttem történt. Csúnyának
tartottam magam, kövérnek, pufinak, a hangom se volt jó, és Hoseok mindig azt
szajkózta, hogy még táncolni sem tudok. Persze, hisz egy semmirekellő voltam az
egész csapatban. Mikor sorba állítottak minket, mindig én voltam az utolsó,
hiába mondtam az elején, hogy nem játszom mindig belerángattak, csak azért,
hogy aztán megalázzanak. Nem kellett nekem, utáltam magam, minden porcikám, de
a megfelelési kényszerem mindenen túltett, így mindent megtettem, hogy végre
egyenrangú legyek a csapattal.
Éjjelt-nappallá
téve gyakoroltam, hogy a táncteremben, hol a stúdióban, énekeltem, zongoráztam,
táncoltam, mindezt különféle maszkokkal az arcomon, hogy a bőröm fehéredjen, ne
legyen pufi az arcom, és változtasson rajtam. A kondi terembe is eljártam néha,
hogy a kis pocakomat –ami szerintem nem volt nagy baj- kockássá varázsoljam,
mert ugye, erre voltam csak jó.
Jó kedvem volt
aznap, éppen hogy csak felkeltem, már mentem is zuhanyozni, belőttem a hajam,
felkaptam a cuccomat, és bekaptam valami reggeli féleséget, nem túl sokat,
nehogy csak elhízzak tőle. Felbontottam egy energiaitalt, épp mentem volna ki a
dorm ajtaján, mikor megjelent előttem egy morcos kék hajú csapattag.
- Te már megint
hova mész? – hangja még rekedtes volt, álomittasan nézett rám, majd
elmosolyodott. Fura volt őt így látni, hisz Yoongi sosem volt az a nagyon jófej
hyung. Ő volt az egyetlen, aki értékelte a munkámat, engem, neki számítottam, ő
szeretett.
- Lemegyek futni,
aztán egy félórát gyakorlok, utána stúdió, de ha dalt szeretnél írni, vagy
ilyesmi, akkor nem foglak zavarni! – Lassan pislogtam rá, még én is álmos
voltam, de nem lehetek én mindig az utolsó.
- Túl sokat vagy
manapság gyakorolni. Egy kicsit pihenj Jimin-ah!
- Hyung te is
tudod, hogy mindig én vagyok a béna, a csúnya és a tehetségtelen. Tennem kell
ellene.
Rosszul éreztem
magam, nem akartam erről beszélni, sosem voltam depressziós még a gyakornoki
éveim alatt sem, de talán egy fél éve benne vagyok. Vannak jobb napok, mint
például a mai, de van, hogy elgondolkoztam azon, milyen lenne nélkülem a
Bangtan? Nem kéne szerencsétlenkednem itt, mindenkinek könnyebb lenne.
Szemeimben összegyűltek a könnyek, ahogy megéreztem Yoongi kezeit a lapockámon,
majd lassan húzta fejemet nyakhajlatába.
- Te is tudod, hogy nem lehet mindenki tökéletes, de mi szeretünk,
így ahogy vagy. Nem kell megfelelned senkinek – morogta a szavait hajamba, míg
én csak magamba szívtam megnyugtató illatát. Úgy éreztem ő az egyetlen, aki
ténylegesen törődik velem, aki egy kicsit is kimutatja a szeretetét felém, aki
képes lenne egyetlen szavával elérni, hogy ne érdekeljenek a dolgok.
Nyeltem egy
nagyot és elhúzódva tőle simítottam a kezem nyakára. Forró bőre miatt
bizseregni kezdett a kezem, ott ahol hozzáértem, megremegett az ujjam, és ajkaim
lágy mosolyra húzódtak.
- Pihenj velem
Jimin, a mai nap teljesen szabad, gyere – simította kezét az enyémre,
összekulcsolta ujjainkat, és a szobájába vezetett. Ellenkezni akartam, tudtam,
hogy ha most egy napot kihagyok, csak még inkább rontani fogok, a fellépésen,
az interjúkon vagy máshol. Elesek, megcsúszik a hangom, rosszul igazítom a
hajam, minden számított.
- Nekem tökéletes vagy
– nyomott egy csókot hajamba, mikor már a hátam mögött feküdt, ujjaival csípőmet
simogatta, míg ajkaival tarkómat borította be apró puszikkal.
Szerettem Yoongit,
mindenkinél jobban, és az ő szavai többet értek, mint bárki másé.
